a békétlenség hava

Meztelenül a földön.
Fekszem.
A plafonon lófrál

Néhány kósza exem,
nem tudok írni.
Ablakot nyitok.
Konzervemlékek,
fájdalomkompótok,
könnyes dinnyelékek.
Utcán kóborlós,

kósza délutánokra.
Hogy fájjon.
Cukros lében eltett múlt.
Játszódom.
A szín már mindből kifakult.
Súlyos, rozsdaszínű ólom.
Lejárt szavatosság.
Mélyre harapok, hogy fájjon.
Elejtett szavak,
széttört befőttesüveg.
Szétgurulnak a könnyek.

Kimagozva.
Könyékig turkálok,
lábujjhegyre
állva.
Elfáradtam. Rágyújtok egyre.
Füstkarikák.
Gomolygó nemtudokírni.
Füstteríték.
Konzervvacsora.
Szóismétlés.
Jobbra még két lépést
visszatáncolok.
Értelmetlen
vájkálok begyógyult sebekben.
Hogy fájjon.
Összegyűrt szavak:
cseresznyemag
nejlondoboz
üres papír.
Nem tudok írni.
Rozsdába mártottam az ujjam.
Vérzik.
Mások mért nem érzik,
hogy nem múlnak el.
Hogy minden egyszerre van jelen,
egymásra pácolt konzervemlékeken.
Újracímkézve.
Zsírpapíron.
Eltöprengek néhány üveghegyen,
aztán magamra zárom.
Az ajtót.
Rendet rakok.
Hogy kicsit nyugtom legyen.

(K.J.)

A betegségem neve*

Nagyon-nagyon mocorog ma bennem ez: rengeteg ember átlátszó. Mint az az utolsó réteg festék, amit néhányan rákennek a képeikre, amitől tompák lesznek a színek és elsimulnak a határok. De nem tudom mire vélni ezt az emberi átlátszóságot (néha tényleg átlátok rajtuk.., csak megfelelő fényviszonyok kellenek hozzá.) Ez az egész a felesleges emberekről szóló merengésre emlékeztet, sőt, azt hiszem egész pontosan ugyanaz. Az emberek, akik elvesznek a történeteik, vagy a nem-történeteik, az életük, vagy a nem-életük mögött, mind átlátszóak, ezért feleslegesek. Feleslegesek abban az értelemben, hogy én nem látom őket, csak rengetek fedősztori árnyékában tompa, sőt, legtöbbször szürke színekben pompázva. Így pedig leginkább csak nézni tudom őket. Mert amikor meg elég éles a fény, hogy meg is lássam őket, akkor meg csak a halvány körvonalaikat látom. Annyira kevesek, hogy még árnyékot sem vetnek a falra.

Az igazi emberek színesek. A felesleges emberek csak vázlatok. Elnagyolt, félrecsúszott próbálkozások, ecsetet sosem látott vásznakon. És vannak, persze, hogy vannak. A metrón, a buszon, a boltban, a lépcsőházban (a lépcsőházban vannak a legtöbben), a pékségben, az oszlopcsarnok előtt cigizve. És a legrosszabb, mikor megpróbálnak színesek lenni. És nem jönnek rá, hogy önmagát senki nem tudja kifesteni olyan színesre, mint amilyen színesre az élet festhet valakit. Mert semmilyen képen nem tud olyan halottá merevedni a pupilla mint az önarcképen. Színes ruhákba öltöztetett emberek jellemnek látszó könyvvel a kezükben csak olyanok mint egy szappanbuborék. Megfelelő megvilágításban kívülről néhány halovány színcsík örvénylik egy a semmin megfeszülő színes gömb felületén. A belső üresség mindig átlátszó.

Nagyon fontos, hogy legyenek. Kontrasztként. Vagy egyfunkciós alapbeállítással is tökéletesen működnek. Mondjuk: legyen a halkszavú csapos a kocsmában. Így: a halkszavú csapos. Ki ő? A halkszavú csapos. Ez az ő színcsíkja a szappanbuborékon. Félreértés ne essék. A halkszavú csapos lehet színes, igazi ember is. De ezt érezni. Tudniillik, akkor a gyér megvilágításban is látod a falon élesen elütő árnyékát. És akkor nem kapná meg soha a halkszavú csapos elnevezést. Mégha halkszavú is. És mégha csapos is. Nem lesz valakiből tésztás fiú, csak azért mert semmi mást nem látod, hogy enne. Azért lesz tésztás fiú, mert ez az egyetlen, amit látni lehet belőle, ha már látni akarod, és nemcsak nézni.

*embervakság. Meglehet, egy új szemüveg javítana az állapotomon.

a váróteremben

Amikor egy könyvtáros néni azt mondta nekem, hogy ő látja annak a könyvnek a helyét a polcon, nem akartam elhinni. Kis köpcös. Ezt mondta, kis köpcös. Három példány van belőle. Nem tudom elképzelni egy könyvészeti leírás hogyan ragadathat odáig egy könyvtárost, hogy kis köpcösnek nevezzen egy kötetet. Három példány van belőle, és ő mind a három hűlt helyét látni vélte a polcon. (Legfelül. A deszka gyakorlatilag középen ívben hajolt a súly alatt, amit a tömötten egymás mellett álló ánégyesnél nagyobb ötszáz oldalas kötetek jelentettek. De ő látta köztük a kis köpcösök helyét. Hát én nem.) Bement a raktárba, és megtudtam, hogy ott is látni vélték a kis köpcösök hűlt helyét. (Immár négy könyvtáros kereste a könyvemet.) Mint megtudtam, valaki félre sorolhatta. Bánatomra mind a hármat.

my blueberry waffles

"dejó, hogy összeraktál, hogy mindig összeraksz már, hiányoznál"*

Két egész áfonyás gofri, melyek létéért hálát fejezek ki.

Ők.

*illúzió

közhelyfoglalás

Tegnap teaházban voltunk és szerencsesütit kaptunk.

Ha azért szeretünk valakit, mert olyan, amilyen és nem azért, mert ráillik a kép, amit róla magunknak megalkottunk, akkor felébredünk álmunkból és abbahagyjuk a képzelgést.

Kizárólag azért van létjogosultsága ennek a mondatnak, mert mi is ehhez hasonló mérvű közhelyeket gyártunk.

kávézacc és kiskanál

"Most testemben elbújt, félős kis pára igen az vagyok inkább."*

Edények vagyunk mind szénből, (színes)fémből, agyagból, anyagból. Fonottkosár, mézescsupor. Bennünk pedig légköri jelenségek zajlanak ütemes tempóban. Eső esik, felszárad.

Lehetünk hatalmas, színes mázzal kent öblös, ölelnivaló kancsók, vagy csorba köcsögök. Pici csuprok és fém kávéscsészék. Rózsaszínű cumisüvegek. De mindannyiunk belső üregében (igen, közvetlenül a száj alatt), ott kereng valami, mocorog, néha hangokat ad ki, és élettel tölti meg az edényünket. Néha felhő, néha pára, néha csak köd. (Van akinek buborék.) Időnként felszívódik az üreg falába, hogy aztán savként marja le belülről a festéket. Időnként befészkeli magát egy kis szél is, hogy megbolygassa a leülepedett tartalmakat. (Olyanfajta táncot jár olyankor a lélek, mint a levelek a szélben, keveregnek és közéjük érkezik néha egy-egy gyorséttermi papírzacskó, egy elhagyott kesztyű, majd elered az eső is, ők pedig a vizes kis testükkel az edény falának csapódva már nem tudnak továbbállni, egyszercsak ott ragadnak, egészen egy majdani másnap reggelig.)

Szórakoztató, hogy van egy ilyen edényem, amiben vannak dolgok. Többek közt én is. És néha jólesik végignézni más edényeken, akiket valaki mellém rakott egy asztalon. De amikor hirtelen szükséged lenne arra, hogy végig nézhess egy másik edényen, és hozzá érhess a másik edényhez, sőt, amikor már arra is szükséged lenne, ami abban a csuporban ott van melletted, akkor rájössz, hogy minden hiábavaló. Irracionális a gondolat is, hogy ki kell lépned az edényedből, vagy hogy bárki beléphet a tiédbe. Hiába kell méz a teádba, az egyedi gyártású kerámiatermékeknek édes mindegy, hogy közelebb rakják-e őket a polcon, vagy a spájz két végében vannak. Mert Te nem az edényed vagy. Te a buborék vagy. A víz, a méz, a narancslé, a kávézacc a csésze alján. Egy felhő, elszívott cigaretták kifújt füstje. És a csupornak meg a méznek nincs köze egymáshoz, ahogy a te teádnak és a csészédnek sem. És hiába a csésze miatt iható a teád, ha egyszer a mézescsupor sosem fog odavánszorogni és dörmögő hangon megkérdezni, hogy ugyan nem folyunk-e már egymásba?

Az edény csak lezár. A belső tartalom a csomagolás nélkül is létezik. Csak nem tudjuk milyen. Van az a nézet, hogy a test a kehely, a lélek a folyadék, és semmi értelme bármelyikről is beszélni a másik nélkül. Pedig a kettő egymás nélkül is van. Kevésbé integránsan és elfogadott mértékben de van. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy csak az edény nélkül van igazi folyadék. Az ember hiábavaló egységeket alkot önmagával és másokkal.

Ebben az életben sosem kapok cukrot a kávémba - még a világ legtökéletesebb kiskanala sem kerül közelebb a szívemhez. Újra és újra csak egy mellettem álló fémtartón láthatom visszatükröződni a kikukucskáló fejemet és a bögrém peremébe görcsösen kapaszkodó kezeimet.

*Eleven Hold