a békétlenség hava

Meztelenül a földön.
Fekszem.
A plafonon lófrál

Néhány kósza exem,
nem tudok írni.
Ablakot nyitok.
Konzervemlékek,
fájdalomkompótok,
könnyes dinnyelékek.
Utcán kóborlós,

kósza délutánokra.
Hogy fájjon.
Cukros lében eltett múlt.
Játszódom.
A szín már mindből kifakult.
Súlyos, rozsdaszínű ólom.
Lejárt szavatosság.
Mélyre harapok, hogy fájjon.
Elejtett szavak,
széttört befőttesüveg.
Szétgurulnak a könnyek.

Kimagozva.
Könyékig turkálok,
lábujjhegyre
állva.
Elfáradtam. Rágyújtok egyre.
Füstkarikák.
Gomolygó nemtudokírni.
Füstteríték.
Konzervvacsora.
Szóismétlés.
Jobbra még két lépést
visszatáncolok.
Értelmetlen
vájkálok begyógyult sebekben.
Hogy fájjon.
Összegyűrt szavak:
cseresznyemag
nejlondoboz
üres papír.
Nem tudok írni.
Rozsdába mártottam az ujjam.
Vérzik.
Mások mért nem érzik,
hogy nem múlnak el.
Hogy minden egyszerre van jelen,
egymásra pácolt konzervemlékeken.
Újracímkézve.
Zsírpapíron.
Eltöprengek néhány üveghegyen,
aztán magamra zárom.
Az ajtót.
Rendet rakok.
Hogy kicsit nyugtom legyen.

(K.J.)