A betegségem neve*

Nagyon-nagyon mocorog ma bennem ez: rengeteg ember átlátszó. Mint az az utolsó réteg festék, amit néhányan rákennek a képeikre, amitől tompák lesznek a színek és elsimulnak a határok. De nem tudom mire vélni ezt az emberi átlátszóságot (néha tényleg átlátok rajtuk.., csak megfelelő fényviszonyok kellenek hozzá.) Ez az egész a felesleges emberekről szóló merengésre emlékeztet, sőt, azt hiszem egész pontosan ugyanaz. Az emberek, akik elvesznek a történeteik, vagy a nem-történeteik, az életük, vagy a nem-életük mögött, mind átlátszóak, ezért feleslegesek. Feleslegesek abban az értelemben, hogy én nem látom őket, csak rengetek fedősztori árnyékában tompa, sőt, legtöbbször szürke színekben pompázva. Így pedig leginkább csak nézni tudom őket. Mert amikor meg elég éles a fény, hogy meg is lássam őket, akkor meg csak a halvány körvonalaikat látom. Annyira kevesek, hogy még árnyékot sem vetnek a falra.

Az igazi emberek színesek. A felesleges emberek csak vázlatok. Elnagyolt, félrecsúszott próbálkozások, ecsetet sosem látott vásznakon. És vannak, persze, hogy vannak. A metrón, a buszon, a boltban, a lépcsőházban (a lépcsőházban vannak a legtöbben), a pékségben, az oszlopcsarnok előtt cigizve. És a legrosszabb, mikor megpróbálnak színesek lenni. És nem jönnek rá, hogy önmagát senki nem tudja kifesteni olyan színesre, mint amilyen színesre az élet festhet valakit. Mert semmilyen képen nem tud olyan halottá merevedni a pupilla mint az önarcképen. Színes ruhákba öltöztetett emberek jellemnek látszó könyvvel a kezükben csak olyanok mint egy szappanbuborék. Megfelelő megvilágításban kívülről néhány halovány színcsík örvénylik egy a semmin megfeszülő színes gömb felületén. A belső üresség mindig átlátszó.

Nagyon fontos, hogy legyenek. Kontrasztként. Vagy egyfunkciós alapbeállítással is tökéletesen működnek. Mondjuk: legyen a halkszavú csapos a kocsmában. Így: a halkszavú csapos. Ki ő? A halkszavú csapos. Ez az ő színcsíkja a szappanbuborékon. Félreértés ne essék. A halkszavú csapos lehet színes, igazi ember is. De ezt érezni. Tudniillik, akkor a gyér megvilágításban is látod a falon élesen elütő árnyékát. És akkor nem kapná meg soha a halkszavú csapos elnevezést. Mégha halkszavú is. És mégha csapos is. Nem lesz valakiből tésztás fiú, csak azért mert semmi mást nem látod, hogy enne. Azért lesz tésztás fiú, mert ez az egyetlen, amit látni lehet belőle, ha már látni akarod, és nemcsak nézni.

*embervakság. Meglehet, egy új szemüveg javítana az állapotomon.

a váróteremben

Amikor egy könyvtáros néni azt mondta nekem, hogy ő látja annak a könyvnek a helyét a polcon, nem akartam elhinni. Kis köpcös. Ezt mondta, kis köpcös. Három példány van belőle. Nem tudom elképzelni egy könyvészeti leírás hogyan ragadathat odáig egy könyvtárost, hogy kis köpcösnek nevezzen egy kötetet. Három példány van belőle, és ő mind a három hűlt helyét látni vélte a polcon. (Legfelül. A deszka gyakorlatilag középen ívben hajolt a súly alatt, amit a tömötten egymás mellett álló ánégyesnél nagyobb ötszáz oldalas kötetek jelentettek. De ő látta köztük a kis köpcösök helyét. Hát én nem.) Bement a raktárba, és megtudtam, hogy ott is látni vélték a kis köpcösök hűlt helyét. (Immár négy könyvtáros kereste a könyvemet.) Mint megtudtam, valaki félre sorolhatta. Bánatomra mind a hármat.