my blueberry waffles

"dejó, hogy összeraktál, hogy mindig összeraksz már, hiányoznál"*

Két egész áfonyás gofri, melyek létéért hálát fejezek ki.

Ők.

*illúzió

közhelyfoglalás

Tegnap teaházban voltunk és szerencsesütit kaptunk.

Ha azért szeretünk valakit, mert olyan, amilyen és nem azért, mert ráillik a kép, amit róla magunknak megalkottunk, akkor felébredünk álmunkból és abbahagyjuk a képzelgést.

Kizárólag azért van létjogosultsága ennek a mondatnak, mert mi is ehhez hasonló mérvű közhelyeket gyártunk.

kávézacc és kiskanál

"Most testemben elbújt, félős kis pára igen az vagyok inkább."*

Edények vagyunk mind szénből, (színes)fémből, agyagból, anyagból. Fonottkosár, mézescsupor. Bennünk pedig légköri jelenségek zajlanak ütemes tempóban. Eső esik, felszárad.

Lehetünk hatalmas, színes mázzal kent öblös, ölelnivaló kancsók, vagy csorba köcsögök. Pici csuprok és fém kávéscsészék. Rózsaszínű cumisüvegek. De mindannyiunk belső üregében (igen, közvetlenül a száj alatt), ott kereng valami, mocorog, néha hangokat ad ki, és élettel tölti meg az edényünket. Néha felhő, néha pára, néha csak köd. (Van akinek buborék.) Időnként felszívódik az üreg falába, hogy aztán savként marja le belülről a festéket. Időnként befészkeli magát egy kis szél is, hogy megbolygassa a leülepedett tartalmakat. (Olyanfajta táncot jár olyankor a lélek, mint a levelek a szélben, keveregnek és közéjük érkezik néha egy-egy gyorséttermi papírzacskó, egy elhagyott kesztyű, majd elered az eső is, ők pedig a vizes kis testükkel az edény falának csapódva már nem tudnak továbbállni, egyszercsak ott ragadnak, egészen egy majdani másnap reggelig.)

Szórakoztató, hogy van egy ilyen edényem, amiben vannak dolgok. Többek közt én is. És néha jólesik végignézni más edényeken, akiket valaki mellém rakott egy asztalon. De amikor hirtelen szükséged lenne arra, hogy végig nézhess egy másik edényen, és hozzá érhess a másik edényhez, sőt, amikor már arra is szükséged lenne, ami abban a csuporban ott van melletted, akkor rájössz, hogy minden hiábavaló. Irracionális a gondolat is, hogy ki kell lépned az edényedből, vagy hogy bárki beléphet a tiédbe. Hiába kell méz a teádba, az egyedi gyártású kerámiatermékeknek édes mindegy, hogy közelebb rakják-e őket a polcon, vagy a spájz két végében vannak. Mert Te nem az edényed vagy. Te a buborék vagy. A víz, a méz, a narancslé, a kávézacc a csésze alján. Egy felhő, elszívott cigaretták kifújt füstje. És a csupornak meg a méznek nincs köze egymáshoz, ahogy a te teádnak és a csészédnek sem. És hiába a csésze miatt iható a teád, ha egyszer a mézescsupor sosem fog odavánszorogni és dörmögő hangon megkérdezni, hogy ugyan nem folyunk-e már egymásba?

Az edény csak lezár. A belső tartalom a csomagolás nélkül is létezik. Csak nem tudjuk milyen. Van az a nézet, hogy a test a kehely, a lélek a folyadék, és semmi értelme bármelyikről is beszélni a másik nélkül. Pedig a kettő egymás nélkül is van. Kevésbé integránsan és elfogadott mértékben de van. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy csak az edény nélkül van igazi folyadék. Az ember hiábavaló egységeket alkot önmagával és másokkal.

Ebben az életben sosem kapok cukrot a kávémba - még a világ legtökéletesebb kiskanala sem kerül közelebb a szívemhez. Újra és újra csak egy mellettem álló fémtartón láthatom visszatükröződni a kikukucskáló fejemet és a bögrém peremébe görcsösen kapaszkodó kezeimet.

*Eleven Hold